Az esti, éjszakai kerekezés talán a legfontosabb kiegészítője a biciklilámpa. Ahogyan minden közlekedő járművet, a sötétben közlekedő kerékpárt is kötelező kivilágítani elöl fehér, hátul pedig vörös fénnyel.
A korai kerékpárlámpák még a bányászlámpákhoz hasonlóan különböző gázokkal működtek, az 1890-es évektől jelentek meg az első ólom-sav akkumulátorral működő izzós lámpák, ezeket váltotta fel előbb a szárazelemes, majd a nagyon sokáig uralkodó dinamós megoldás. A dinamó leváltására egészen a XX. század végéig nem mutatkozott komoly igény, áramtermelő hatékonyságuk növekedésének köszönhetően sokáig népszerű maradt. A kerékpárra tartósan rögzített, mai szemmel nézve nagy méretű, izzóval működő lámpákhoz az áramot részben maga a kerékpárváz vezette. A dörzshajtású dinamó legnagyobb előnye az, hogy mozgás közben nem igényel egyéb áramforrást, azonban ez megfordítva is igaz: kizárólag a kerékpár mozgása során termel az izzó számára áramot. A zajos dinamó súrlódás közben jelentősen koptatja a gumiabroncsot és a hajtás hatásfokát is rontja, hiszen a kerék forgásából nyeri az energiát.
A technológia gyors fejlődésének köszönhetően mára a LED (light-emitting diode, azaz fénykibocsátó dióda) technológia vált a legelterjedtebbé, amely kis energia és helyigénye folytán lehetővé tette a lámpatest méretének radikális csökkentését, miközben a fényerő tekintetében sokszorosan meghaladja a hagyományos izzós lámpát. A modern biciklilámpák nem csak folyamatos, hanem változó intenzitású (villogó) fényt is képesek kibocsátani, ami jelentősen növeli a láthatóságot. A kétszáz méterről is észrevehető LED-es lámpák többsége a jobb láthatóság érdekében oldalirányban is bocsát ki fényt.
A legelterjedtebbek a több (3-5) LED-es, 3-4 darab AAA jelzésű ceruzaelemmel működő típusok, amelyek szerszám nélkül rögzíthetőek a kerékpárra. Az első lámpák általában komolyabb fényerejűek mint a hátsó lámpák, hiszen nem csupán jelzésre, hanem az út megvilágítására is szolgálnak.
Forrás: Bicycle lighting
